„Mi a különbség a világ legjobb futsal játékosának és a legjobb freestyleosának a játéka között?” – hangzott az olvasóimhoz címzett kérdés utolsó 2015-ös Facebook-bejegyzésemben. Nos, nem kevesebbre vállalkozom most, 2016. legelső blog bejegyzésében, mint az idézett kérdés szabatos és szakszerű megválaszolására, melyben szerencsére segítségemre lesz Kovács Lajos barátom is, aki hozzászólásában kiváló érzékkel ragadta meg a kérdés lényegét.
Egyelőre azonban ne szaladjunk annyira előre, és azok kedvéért, akik nem találkoztak volna az említett bejegyzéssel, illetve az abba beágyazva megosztott videóval, röviden felvázolom, miből is indult ki az egész kérdésfelvetés. Történt ugyanis, hogy egy az egy elleni játékban – egy gálameccs erejéig – összecsapott egymással a brazil Falcao (aki nálam minden idők legjobb futsal, vagyis teremfoci játékosa, és aki mellesleg véletlenül sem tévesztendő össze a kolumbiai nagypályás Radamel Falcaoval) és a francia Séan Garnier, a jelenlegi legjobb freestyle játékosa, magyarul labdavirtuóza.
https://www.youtube.com/watch?v=M1S77wm51XU
Bár „csak” egy bemutató meccsre került sor a felek között, azonban az ütközetnek véleményem szerint önmagán túl mutató jelentősége volt, hiszen jól megfigyelhetőek általa a különbségek a két játékstílus, illetve játékfelfogás között. Egyrészről ugyanis Falcao minden mozdulatán látszik, hogy – gálameccs ide vagy oda – mennyire komolyan veszi a játékot, hiszen még ilyenkor is minden idegszálával szemmel láthatóan a győzelemre koncentrál, másrészről… és ezen a ponton inkább – képletesen mondva – átadnám a szót a már említett helyes megfejtés gazdájának:
„a világ legjobb futsal játékosa minden egyes cselt azért csinált meg, hogy túljuthasson az ellenfelén ÉS a kapuba juttassa a labdát, a világ legjobb freestyle-osa pedig öncélúan cselezgetett”
Ez itt a lényeg, és ez véleményem szerint egyértelműen kivehető a videó alapján. Szemmel látható ugyanis, mennyire eltérő felfogásban áll a két játékos ugyanahhoz a feladathoz.
Az idézett megfejtést tovább gondolva azonban számomra ennek a felvételnek van még egy, szakmai szempontból nagyon érdekes tanulsága: míg Falcao ugyanis minden egyes cselét mozgásban, dinamikusan és célirányosan hajtja végre, állandóan mozgatva ellenfelét, lehetőséget, sőt, képletesen fogalmazva, fogást keresve a francián, addig Séan Garnier minden egyes csel előtt szinte teljesen megáll, visszavesz, hogy a repertoárjából jó előre tudatosan elővett technikai elem végrehajtása tökéletesen sikerülhessen. Ezzel a rákészüléssel azonban eljátssza pozícióelőnyét, így nem is tud a cseleivel előnyt szerezni még ilyen kis területen sem… borítékolható tehát, hogy mire menne trükkjeivel a nagypályás foci világában.
Ez a videó tehát nagyszerűen érzékelteti a két különböző típusú gondolkodásmód, játékfelfogás közötti különbözőségeket, melyek szembenállása az utánpótlás képzés során is gyakran felszínre kerül:
- az egyik felfogás lényege az, hogy a játékos mindig az adott játékhelyzetet szeretné a maga javára fordítani, és ezért, ha az adott szituáció úgy követeli meg, akkor cselezni fog a helyes megoldás érdekében
- a másik szemléletmódot képviselő játékos pusztán a cselezés öröméért cselez (mondhatni öncélúan), miközben másodlagosnak tekinti az adott játékhelyzet helyes megoldását, sőt, még akár a gólszerzést is, holott végső soron a játéknak pontosan ez lenne a lényege.
Az előbbi felfogást magáénak valló játékos a megoldásra koncentrál, az utóbbi híve pedig magára a mozdulatra. A videó jól megmutatja, hogy mindkettő lehet látványos, de csak az egyik hasznos (mely hasznosság a kreativitás egyik feltétele).
Hiszen egy állandó, kiszámítható környezetben – vagyis egy zárt készségű sport esetében – van értelme (és kell is) az egyes technikai elemekre, illetve azok hibátlan megvalósítására, kivitelezésére figyelni, mert ez a sportág célja, ezért is nincs zavaró tényező. Ellenben egy állandóan változó, kiszámíthatatlan környezetben, – mint a labdarúgás – a technikának mindig minden egyes alkalommal az adott játékhelyzet megoldását kell szolgálnia, mely feltételezi a mentális és kognitív készségek alkalmazását, mivel ilyen aktivitás nélkül a játékhelyzet helyes megoldása elképzelhetetlen.
Amint az a Cruyff Football egyik alapítójának bejegyzésében is olvasható*:
„Az ún. „Cruyff-féle lefordulást”, melyet apósomról neveztek el, világszerte alkalmazzák. És ez talán egy jó dolog is. De ez nem elég. Johan Cruyff soha nem gyakorolta ezt a mozdulatot. Csupán felmérte az adott helyzetben felmerülő lehetséges megoldásokat, látta a magabiztosan egyensúlyozó védőt, majd úgy döntött, hogy megteszi (…) a megfelelő lépést. A mozdulatot az adott pillanat szülte az adott védővel szemben a játék lüktetése által diktált ütemben. Nem mozdulat volt, hanem egy megoldás.”
És még számtalan hasonló példát említhetnénk: például Zidane sem gyakorolta a róla elnevezett cselt, hanem egy mérkőzésen adott helyzetben az volt számára a leghatékonyabb megoldás, és ezért alkalmazta.
De hogy hazai vizekre evezzünk: van egy szívünknek kedves, világhírű mozdulat, a Puskás-féle visszahúzós csel, amelynek éppen az egyszerűsége adja a zsenialitását. Bár nyilván mindenki látta már ezerszer, de érdemes újra és újra megnézni, hiszen egyszerűen nem lehet betelni vele:
Meggyőződésem, hogy Öcsi bácsi sem gyakorolta ezt a mozdulatot a grundon naphosszat, hanem egész egyszerűen ott, az évszázad mérkőzésén, a játék hevében ez tűnt számára a legkézenfekvőbb megoldásnak: a szeme sarkában hirtelen meglátta az alacsonyan szálló angol bekket és – illedelmes ember lévén – nemes egyszerűséggel elhúzta a labdát az útjából. Ha pedig már arra járt – ugyanazzal a lábával – zúdított egy irgalmatlanul nagy gólt a rövid sarokba, hogy a kapusnak esélye se legyen.
Öcsi bácsi tehát „csupán”
- észlelte, felmérte az adott játékhelyzetet
- feldolgozta a begyűjtött információkat és
- a megfelelő pillanatban végrehajtotta az adott helyzetben leghatékonyabb mozdulatot.
Ilyen egyszerű és látszólag racionális dolgok kellenek a csodához!
Összefoglalva tehát a cél szülte a cselekvést, és nem fordítva. Ezt azért tartom nagyon fontosnak, mert rengeteg olyan esetet látok az utánpótlás mérkőzéseken (akár otthon, akár itt kint Angliában is), hogy a gyerekek nem a megfelelő időben, hanem teljesen feleslegesen csinálnak cseleket. Sőt, sokszor látszik az adott gyerek szemén, hogy az egy az egy elleni játékhelyzetben már jó előre eldöntötte, mit fog csinálni a labdával, a védő mozgásától és reakciójától függetlenül. Így maga a csel sem hatékony, nem viszi közelebb a csapatot a célhoz, vagyis az ellenfél védelmének áttöréséhez és a gólszerzéshez, hiszen nem igazodik az adott játékhelyzethez.
Végeredményben felmerül tehát a kérdés, hogy hogyan lehet rávezetni az ifjú játékosokat a helyes játékhelyzet megoldásokra, illetve a cselezés, mint tökéletes megoldás helyes alkalmazásának fortélyaira. A választ nézeteim szerint az integrált képzés adja meg számunkra.
Félreértés ne essék, nem a cselezés ellen vagyok. Sőt! A csel a labdarúgás sava-borsa, esszenciája, ettől hördül fel a közönség, ez adja a játék szépségét. Cselezni igenis kell! Azt sem állítom, hogy nem kell a cseleket gyakorolni, mert kell. A kérdés csak az, hogy mikor és hogyan. Nem hiszek ugyanis abban, hogy az analitikusan és izoláltan gyakorolt elemek elég hatékonyan átültethetőek a játékba. A labdarúgás nem a technikai részegységek összessége. A labdarúgás ugyanis annál sokkal több. Egy játék, egy áramlat.
Joggal kérdezheti tehát a kedves olvasó, hogy akkor mégis akkor hogyan neveljünk racionálisan gondolkodó és cselekvő, az egyes játékhelyzeteket magabiztosan és jól megoldó mégis technikás, igazi „pengés” játékosokat?
A következő bejegyzésekből többek között erre a kérdésre is választ kaphatnak. Természetesen szigorúan szubjektív szemszögből, hiszen – amint azt mindig kihangsúlyozom – a labdarúgás kérdéseire több féle jó megoldás is létezhet, melyekre remélem 2016-ban is együtt keressük majd a válaszokat!
Erőben, egészségben, magánéletbeli és sportsikerekben gazdag új esztendőt kívánok minden kedves olvasómnak!