„A mérkőzések előtti bemelegítés a munkám azon része, melyet valahogy sosem leszek képes megszeretni. Minden egyes részemmel gyűlölöm. Valósággal undorodom tőle.”* (Andrea Pirlo)
Mivel a jelek szerint még a világbajnok, többszörös BL-győztes és olasz bajnok játékosok is komoly ellenérzésekkel viseltetnek a bemelegítő gyakorlatokkal szemben, nem mellesleg tapasztalataim szerint a kis futballisták sem különösebben lelkesednek a leginkább csak szükséges rosszként értékelt bemelegítésért, ezért edzéseim során igyekszem lerövidíteni az általános bemelegítést és már ennél a résznél rá szoktam térni az edzés alap témájára. Annál is inkább, mivel szeretem egyből a „mély vízbe” dobni, illetve az első perctől teljes odaadással, magas fizikai és szellemi hőfokon pörgetni a játékosokat.
Természetesen ez egyáltalán nem zárja ki a technikai feladatok alkalmazását az edzés ezen részében (én is szoktam ilyen gyakorlatokat alkalmazni az arányok megtartásával), viszont a bemelegítés során általában – játékos formában – minél hamarabb (lehetőleg az edzés elejétől kezdve) önálló döntéshozatal mellett, valódi kihívást, megmérettetést jelentő aktív ellenállással, komplexebb gyakorlatokkal igyekszem dolgozni.
Továbbá – az érdektelenség elkerülése érdekében – szeretek olyan gyakorlatokat alkalmazni, amelyek esetében nem nekem kell diktálnom a játékosoknak, hogy mi a cél, hanem a gyakorlat szabályrendszere vezeti rá őket erre. Egy példával élve: ha letámadásos védekezést akarok gyakoroltatni, akkor az edzés szerintem akkor van jól felépítve, ha az adott gyakorlat során a játékos azért támad le teljes intenzitással, mert jól tudja, hogy azzal tud előnyt szerezni maga és a csapata számára, nem pedig azért, mert én azt mondtam neki.
Nem mintha kétségem volna afelől, hogy utóbbi esetben a játékosok ne követnék az instrukcióimat, de nyilvánvalóan nagyobb meggyőződéssel végzi a feladatát egy játékos akkor, ha maga is a saját bőrén tapasztalja azt, hogy az edzői instrukciónak valóban van értelme, annak helyességét a játék tapasztalatai már rövidtávon visszaigazolják számára. Nem mellesleg – amint már korábban is említettem – egyik legfontosabb célomnak tartom, hogy valóban gondolkodó játékosokat képezzek, akik minden játékhelyzetben tudják, hogy mit miért tesznek, illetve nem tesznek.
De hogy a tárgyra térjek: a most bemutatandó gyakorlat a letámadás oktatását, illetve gyakorlását hivatott előkészíteni játékos formában. Maga az alapjáték (melyet kicsit át fogunk dolgozni) a már sokak által jó ismert „kézilabda játék”, mely során a játékosok két csapatban a labdát kézzel dobhatják egymásnak anélkül, hogy egyetlen lépést is tehetnének vele. A labdát nem szabad elvenni az azt birtokló játékostól, a labda nélküli, védekező csapat játékosai tehát csak az átadást csíphetik el az ellenfél elől, a megszerzett labdával pedig gólt csak fejjel vagy egyéb testrésszel érhetnek el, de rúgni nem szabad.
A fenti alap játék tehát adott, melyet egy plusz szabállyal kiegészítve átalakíthatunk egy letámadás oktatására, begyakorlására kiválóan alkalmas, specifikus játékká, amennyiben bevezetjük azt, hogy saját térfélen csak lábbal lehet passzolni a labdát, az ellenfél térfelén pedig dobni.
Így a védekező csapatnak megéri kőkeményen letámadni az ellenfelet saját térfelén, hiszen:
- sokkal könnyebb labdát szerezni, ha az ellenfél lábbal passzolja labdát, mint ha kézzel
- ha sikerül labdát szerezni az ellenfél térfelén, akkor a labdát azonnal kézbe véve nagy eséllyel lehet gólt elérni.
A játék tehát alapvetően arra motiválja a védekező játékosokat, hogy ellenfelüket agresszíven, már a saját térfelén támadják le, kényszerítsék hibára és szervezett védekezéssel zárják le a passz sávokat az ellenfél térfelén.
Lényeges még, hogy a szabály miatt figyelni kell a mélységi átadásokat is (hiszen a védekező csapatnak elemi érdeke, hogy a labda ne kerüljön át a másik térfélre, ahol a támadó csapat már kézből kézbe passzolva könnyebben tud gólt elérni), tehát a játékosoknak komplexen, körültekintően, vagyis figyelmesen, ésszel játszva kell megoldaniuk a feladatot.
Tapasztalataim szerint mikor a gyerekek rájönnek, hogy mennyivel könnyebb a lábbal játszó játékosok ellen labdát szerezni, ösztönösen elkezdenek letámadni és egy intenzív, élvezetes, lüktető játék alakul ki anélkül, hogy erre az edző részéről bármilyen utasítás, vagy ösztökélő instrukció érkezne.
Az ilyen és ehhez hasonló edzés játékokkal tapasztalataim szerint elérhető, hogy a bemelegítést ne kínszenvedésként, vagy legalábbis valamiféle szükséges rosszként éljék meg a játékosok, hanem egy lüktető, felpörgető és valóban értelmes feladatként, mely különösebb edzői ráhatás (szájbarágás) nélkül is rávezeti őket azon játékelemekre, illetve azok helyes megvalósítására, melyeket az edzés során gyakorolni fognak.