Az igazat megvallva, bár eddig nem tudtam megfogalmazni miért, de valahogy mindig is volt valami hiányérzetem a területben történő labdabirtokló játékokkal kapcsolatban. Jóllehet én magam is alkalmaztam ezeket a gyakorlatokat az edzéseim során, de valami kimondatlan és megfogalmazatlan kétkedés mégis kezdettől fogva motoszkált bennem. Miután már több alkalommal is beszélgettem Greg De Carnyssal – aki a West Ham United utánpótlás akadémiájának tudományos részlegének vezetője -, végre összeállt bennem és immáron szavakba is tudom önteni, hogy mi az, ami zavart, és azt is, hogy a Greggel folytatott tartalmas eszmecserék hatására hogyan változott meg a labdabirtokló játékokhoz való viszonyulásom.

A szakmai berkekben bejáratott mondás szerint a futball egy állandóan változó környezet, mely környezetben azonban két egyértelmű, állandó elem van a játék során: a kapuk helyzete és a támadás iránya, melyek olyan viszonyítási alapokat képeznek, amelyeknek mindent alá kell rendelni a mérkőzések során.

Ennek megfelelően ugyanis támadásban:

• mindig az ellenfél kapuja felé szeretnénk haladni
• azt szeretnénk, hogy – ha lehetőség van rá – a játékosaink labdaátvételei az ellenfél kapuja felé történjenek, és ne oldalra vagy hátra
• nem mindegy, hogy a támadó játékosok kiugratása a kapu felé történik vagy az oldalvonal irányába
• a szélről történő beadások irányát is a kapu helyzete határozza meg, stb.

Védekezésben szintén a saját kapu helyzete és a támadás iránya határozza meg, hogy:

• melyik passzsávokat zárjuk le először
• egyéni védekezésnél honnan vesszük fel a védekező pozíciót (gondolok itt a támadó és a saját kapu közé történő helyezkedésre)
• melyik irányba szorítom a labdás játékost, stb.

Felmerül tehát a költői kérdés, hogy ha a mérkőzésen mindent a kapuk helyzete és a támadás iránya határoz meg, akkor edzésen ez miért nem kap annyira kiemelt figyelmet?

Mivel a legfőbb cél a játékban a gólszerzés és a mérkőzés megnyerése, ezért magától értetődően mindent ennek kell alárendelni, erre kell törekedni, és a pályán minden egyes erőfeszítésnek ezt a célt kell szolgálnia. Véleményem szerint nincs ez másként a labdabirtoklással sem, hiszen a labda járatásával a cél egyértelműen az, hogy az ellenfél védelmét megbontva előre tudjunk játszani és gólt tudjunk elérni (még az eredmény tartására irányuló labdabirtoklásban is benne kell rejlenie az előre játék lehetőségének).

Vagyis lényegében ez annyit jelent, hogy folyamatosan figyelnem kell a mélységi játék lehetőségét: ha tudok mélységben játszani, akkor tegyem meg, ha nem, akkor próbáljam addig járatni a labdát, amíg nem nyílik erre lehetőségem. Ez a szemléletmód ad a labdabirtoklásnak egy aktív jelleget, egy lüktetést, ami számomra fontos, hiszen ettől lesz dinamikus a játék és több mint pusztán monoton passzok sorozata. Ez viszont valamilyen szinten hiányzik számomra a területben történő labdabirtoklásból.

Figyeljük meg ezt a 4v2 elleni alapjáték példáján keresztül: az ábrán a játéktér négy oldalán a labdabirtokló játékosok, középen pedig a két labdaszerzésért felelős játékos látható.

A labdát birtoklók feladata természetesen a labda járatása, birtoklása és lehetőség szerint – a labdát a két védő között átjátszva – „mélységi” átadás a szemközti társ részére. Számomra fontos az ok-okozati viszony megértése, így sokat gondolkodtam rajta, hogy ebben a játékban mi miért történik, milyen taktikai célt szolgál egyáltalán ez a gyakorlat.

Miért jó nekem az, ha átpasszolom a labdát a két játékos között?

Mit nyerek vele?

És arra jöttem rá, hogy nyerni nem igazán nyerhetek vele, hiszen nem kerülök vele közelebb a kapuhoz, nem kerülök közelebb a gólszerzéshez, hanem csak veszíthetek, mivel elég kockázatos a mélységi passz, és ha a védők elcsípik, akkor mehetek is be középre „nyomozni” a labdát. Mentségemre szolgáljon, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak bennem merült fel ez a gondolat, vagy talán inkább kétely, mivel a többiek is főként oldalpasszokkal operáltak egymás között, és csak akkor jött a mélységi átadás, amikor már óriási rés tátongott a két védőjátékos között és semmi kockázata nem volt a mélységi játéknak. Bármilyen furcsa is, de ugyanezt láttam az otthoni edzéseken (a sajátjaimon) és ugyanezt látom itt Angliában is a különféle utánpótlás edzések során a gyerekeken.

Márpedig amennyiben valóban gondolkodó játékosokkal dolgozunk és még inkább gondolkodóvá akarjuk őket nevelni, akkor számolnunk kell azzal, hogy ezek a kérdések óhatatlanul felmerülnek a fiatal labdarúgókban is: miért jó ez nekem és a csapatnak, ha azt csinálom, amit ezen játékok során begyakorlunk?

Ennek a kérdésnek a megválaszolása során pedig véleményem szerint megkerülhetetlenül eljutunk egy apró, de nagyon lényeges gondolkodásbeli, szemléletbeli különbséghez, ha úgy tetszik, ellentmondáshoz:

• vagy labdát akarunk birtokolni, és ha a helyzet úgy hozza, akkor megpróbálkozunk a mélységi átadással;
• vagy végig előre játékban gondolkodunk, de szükség esetén labdabirtoklással teremtjük meg a mélységi játék lehetőségét az optimális kockázatvállaláshoz (Fórián Zsolt és Turzó József kollégáim szakkifejezését használva).

[Az optimális kockázatvállalás véleményem szerint egy rendkívül fontos eleme a játéknak, melyről bővebben majd egy különálló bejegyzésben írok].

Az első megoldás egy passzívabb, míg a második egy jóval aktívabb, cselekvőbb játékfelfogást tükröz.

Ugyanez a helyzet a nagyobb létszámú labdabirtokló játékok esetén, ahol a labdatartást ösztönzendő már gyakran megjelenik a „10 passz: 1 pont” szabály, mely gyakran ahhoz vezet, hogy csak öncélú körbe-körbe passzok futnak, nem is keresve a mélységi átadás lehetőségét. Sőt, a gyakorlások során látni olyat is, mikor a játékosok egymástól fél méterre leállnak passzolgatni, aminek ugyan nincs semmilyen gyakorlati haszna, de pörög a számláló és gyűlnek a pontok.

Hasonló a helyzet a védők esetében: az ő feladatuk a labdaszerzés, és „az egyik támadja a labdást, a másik biztosít” elv alapján nem szabad engedniük, hogy a közöttük elpasszolják a labdát. Ebben a helyzetben egy gondolkodó fiatal játékosban ugyanaz a jogos kérdés merül fel: mi értelme zárni a mélységi átadás útját, ha egyszer nincs különösebb következménye annak, ha elmegy kettőnk között a labda, annál is inkább, mivel ha ezt tenném, akkor nagyon nehezen tudnék labdát szerezni? Márpedig, mint tudjuk, mindenki szeretne minél hamarabb körön kívül lenni, úgyhogy inkább a labdára vadászik, hiszen úgy nagyobb az esély megszerezni a játékszert, mint ha a mélységi passzt próbálná lefülelni.

Mindemellett a védőknek nincs is viszonyítási alapjuk egy ilyen játék során:

• honnan támadják le a labdás játékosokat? Előről? Hátulról? Jobbról? Balról?
• honnan vegyék fel a védekező pozíciót?
• melyik passzsávokat zárják?

Mivel nem szeretek végletekben gondolkodni, ezért nem állítom azt, hogy teljesen el kell felejteni a területben történő labdabirtoklást. Személy szerint arra jutottam, hogy hatékonyabb az irányba történő labdabirtokló játékok alkalmazása (mint a lenti ábra szerinti), hiszen ugyanazok a viszonyítási alapok jelennek meg, mint a mérkőzésen. Ennek megfelelően elsődlegesen ilyen típusú gyakorlatokban kezdtem el gondolkodni, és a 4v2 elleni játékot én már a következő módon alkalmazom: két célzónával a játékterület két szélén, és a labdabirtoklók célja az egyik zónából átjuttatni a labdát a másik zónába (már gyakran az edzés előtti „rondo” gyakorlatokat is hasonlóan néznek ki).

Így irányt adva a gyakorlatnak a támadók elsődleges célja a mélységi játék, ha erre nincs rá lehetőség labdajáratással lehet keresni az előre játék lehetőségét (fontos azonban az egyensúly megtartása, hiszen az előkészítetlen előre játék kapkodássá, csapongássá válhat); a védők pedig mozgásuk során tudják magukat pozicionálni és egymás biztosítása is értelmet nyer.

De ne feledjék mindazt, amit korábban már leírtam: a leírtak csak az én futballfilozófiámhoz legközelebb álló elveket, módszereket, gyakorlatokat mutatják be, azt azonban nem állítom, hogy az általam követett edzésmódszertan jelenti az egyedül üdvözítő megoldást a modern labdarúgó utánpótlásképzés során. A fő, hogy gondolkodjunk, hiszen gondolkodó játékosokat csak a gondolkodó edző képes nevelni!