Legelső zarándoklatom az angol futball templomába

A becsületesség kedvéért és az esetleges félreértések elkerülése végett előre jelzem azok számára, akik egy, az angol válogatott legutóbbi hazai fellépéséről szóló beszámoló reményében látogattak oldalamra, hogy most valami egészen másra számítsanak. Nem a mérkőzés, vagy a stadion bemutatására fogom helyezni a hangsúlyt, hanem ehelyett inkább valami egészen mást szeretnék ugyanis Kedves Olvasóim elé tárni. Mondanivalómat már csak azért sem szeretném klasszikus „meccsbeszámoló” köntösbe bújtatni, mert azzal azt a valótlan látszatot kelteném, mintha legelső Wembley-beli futballélményem (hiszen rendszeres, és az angol futball világában jártas olvasóim a címből már minden bizonnyal kitalálták, hogy a múlt pénteki Anglia-Észtország mérkőzés lesz a mai téma) egy gondosan előre eltervezett program lett volna részemről. Erről ugyanis szó sincs.

Történt ugyanis, hogy pénteken a sors véletlen, vagy talán mégsem véletlen szeszélye folytán barátnőmmel mindkettőnknek szabad napunk volt, melyet igyekeztünk kellemesen, és nem túl tartalmasan tölteni, ezért egy átaludt fél délelőtt után úgy döntöttünk, hogy a Wembleyhez közeli kedvenc éttermünkben megebédelünk, a nap hátralevő részét pedig eltöltjük úgy, ahogy azt majd a nap hozza. Ekkor még minden jel arra utalt, hogy ez a nap – magam sem tudom, mióta először – futball nélkül fog eltelni.

Az igazat megvallva, nem is tudtam róla, hogy aznap Anglia selejtező mérkőzést fog játszani hazai pályán, pontosabban igazából esélyem sem volt belegondolni, hiszen még javában az előző napi Magyarország-Feröer-szigetek elleni „derbi” kettős érzelmei kavarogtak bennem. Egyrészt ugyanis boldog megelégedettséget éreztem, hiszen végre – szinte drámainak mondható körülmények között, nem akármilyen fordulatok után – ismét győztünk, mellyel életben maradt a remény az évtizedek óta várt EB-részvételünkre (fejben már azt kezdtem el tervezni, hogyan fogok majd nyáron átugrani a Csatorna túlsó felére a magyar mérkőzésekre); másrészt viszont kissé keserűség fogott el amiatt, hogy egy amatőr csapattal szemben hazai pályán kibrusztolt egy gólos győzelemnek is örülnünk kell.

Ebből a tipikusan magyaros boldog-szomorú merengésemből a felszolgáló zökkentett ki, ugyanis várva várt üdítőmet műanyag pohárban szolgálta fel, melyet elsőre nem is tudtam mire vélni, de fel nem tett kérdésemre csakhamar megkaptam a választ: mérkőzésnapokon a Szentély közelében biztonsági okokból nem szolgálhatnak fel italt üveg pohárból. Ekkor eszméltem csak rá, hogy az angolok számára nagy nap a mai, melyet mi sem jelzett jobban, mint hogy hamarosan – megdöbbentően rövid idő alatt – valósággal ellepték a környéket a nemzeti színekbe öltözött emberek, családok, idősek és fiatalok, akiket egy dolog kötött össze: mind ki voltak éhezve arra, hogy újra hazai pályán láthassák kedvenceiket!

Ez a Futballszenvedély rövidesen beszippantott bennünket, és mire befejeztük az ebédet, már szemernyi kétségünk sem volt afelől, hogy mi lesz a ma esti programunk: meccsre fogunk menni!

Igen ám, de azon nyomban előbújtak belőlünk a régi jó – vagy mégsem jó – magyar reflexek: na de hogy fogunk bejutni a stadionba? Hogy lehet oda egyáltalán jegyet venni? Mi van, ha nem engednek be szurkolói kártya, vagy egyéb előzetes regisztráció nélkül? Hány órán keresztül kell majd sorban állnunk?

Az ilyen és ezekhez hasonló kételyektől kissé elbizonytalanodva vettük utunkat a jegypénztárak és a kapuk irányába, melyek között, bevallom, elsőre nekem sem sikerült eligazodnom – pedig elhihetik a Kedves Olvasók, hogy jó pár futballstadiont megjártam már életem során -, de az angol futball templomában ez nem jelenthetett akadályt. Bizonytalankodásomat látva ugyanis azonnal odalépett hozzám egy biztonsági őr, aki borzasztó kedvesen és segítőkészen azonnal útbaigazított.

Onnantól kezdve már semmi sem jelenthetett akadályt: mindenféle előzetes regisztráció és azonosítási procedúra nélkül szinte pillanatok alatt megválthattuk jegyeinket, és egy újabb szemvillanás alatt már bent is voltunk a stadionban. Mintha ez csak a világ legtermészetesebb dolga lenne. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a jegyvásárlást követően a már említett biztonsági őr még egyszer kedvesen odalépett hozzánk és megkérdezte, hogy minden rendben ment-e. Talán ez az aprócska kis szemelvény is érzékelteti azt, ami valójában a legmegkapóbb az itteni futballhangulatot illetően: hogy minden egyes részlet úgy van kidolgozva az angol futball kirakósában, hogy a játékot szolgálja és valósággal a foci rabjává tegye az embert, úgy, ahogyan az étteremből bennünket is beszippantott a futball légköre és egyenesen a stadionba röpített.

angol észt vágva

 

A stadionról pedig legyen elég csak egyetlen szintén aprócska részlet: a lelátó felső karéjába a nézőket mozgólépcső viszi fel, ahonnan nem mellesleg szintén pompás látvány tárul a nemzeti színekbe öltözött nézőtérre és nem utolsó sorban a Wembley gyepére.

 

12166976_1033056980078591_1885506845_n

Ilyen külsőségek és hangulat közepette az sem volt zavaró számunkra, hogy a mérkőzés egyébként nem hagyott különösebben mély nyomokat bennünk: a hazai csapat hozta a kötelezőt a papíron esélytelenebb vendég gárdával szemben, melyhez nem kellett sziporkázó játékkal előrukkolniuk a .némi csalódásomra „csak” 75.000 néző előtt. Mellesleg, ha még nem említettem volna: a vendégek személye is hordozott magában némi sorsszerűséget az én szemszögemből, hiszen első Wembley-beli mérkőzésélményemre éppen egy Észtország elleni válogatott meccs kapcsán került sor, mely azért érdekes, mert egyébként – szintén a sors szeszélye folytán – Észtországban születtem.

Ha össze akarnám foglalni a péntek esti meccs legértékesebb tapasztalatát, akkor minden bizonnyal azt mondanám, hogy a Wembleyben egyetlen mérkőzés alatt megmutatkozott számomra az angol futballvilág legfelbecsülhetetlenebb értéke: ebben az országban (és különösen ebben a városban) minden a futballról szól, és ha az ember akar, akkor mindig minden helyzetben pillanatok alatt karnyújtásnyira, vagy még annál is közelebb kerülhet a játékhoz, ahol minden és mindenki a játék és a játékért lelkesedők javát igyekszik szolgálni.